Vagy talán egy kicsit régebben kezdődött. Álmosan nyitom szemem a világra a hajnallal együtt. Valami nem olyan, mint régen. Valami belülről jövő szorongás uralja ébrenlétemet. Nem hagyja, hogy szám sarkában huncut mosoly ráncai gyűrődjenek, hogy szemememben felszabadult boldogság csillogjon. Néha küzdök ellene, néha kénytelen vagyok beletörődni. Olyan, mintha valami hiányozna, mintha valaminek fájnia kellene, mintha valamit elfelejtettem volna, ami egykor fontos volt. Megfogalmazhtatlan számomra ez az érzés, ami napról napra egyre erősebben kúszik szét bennem. Szótlanul markol bensőmbe, szinte érzem, ahogy dermesztő ujjaival kiszakít belőlem valamit. Valamit. Valamit. És én még mindig nem tudom mi az. Talán az egyre halványuló, erőtlenedő napsugarak szomorítanak el. Pedig imádom az őszt, az örök elmúlást. Aludni tér lassan a világ, hogy hónapok múltán megújult erővel nézhessen szembe a tavasz csábító zsongásával. Talán én is a világgal alszom egy kicsit.
Már egy hete
2008.09.17. 11:12 | mallorykox | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://malloryknox.blog.hu/api/trackback/id/tr81669094
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
